A közelmúltban bejelentett drasztikus keretszám csökkentésekkel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A döntést övező közhangulat jelenleg, finoman szólva is paprikás, a hallgatói önkormányzatok tüntetni készülnek, sőt, még az egyetemek rektorai is felháborodásuknak adnak hangot.
Mi lehet tehát a csaknem botrányt kiváltó intézkedések célja? A kiadások csökkentése? Hogy kevesebb diplomás munkanélküli kerüljön ki az egyetemekről, legalábbis az állam költségére? A diploma értékének növelése? Vagy egyszerűen néhány újabb zseb megtömése? A közvélemény szerint, bármelyik is legyen a kívánt eredmény, rossz úton indultak el felé (az utolsó lehetőség esetében talán mégsem). De tényleg ennyire átgondolatlan lenne a tárgyalt intézkedés? Kétségtelen, hogy túl sok a diplomás, az országnak a legtöbb területen nincs szüksége ennyire, és nem is képes munkát biztosítani számukra. Ebből adódóan felmerül a kérdés, miért is fektetne az állam pénzt olyanokba, akiknek nagy részére a csaknem biztos munkanélküliség vár, míg egy másik – sajnos lehet, hogy az eredetinél „egyszerűbb” – hivatást választva, biztos megélhetésük lenne? „De a barátomnak az az álma hogy jogász legyen!” – halljuk a manapság sokat ismételt frázisok egyikét. Ha valóban ez a célja, módja továbbra is lesz rá, ha történetesen jóval rögösebb úton is.
Ilyen szemszögből vizsgálva a döntés radikálisnak, de ésszerűnek tűnik. A költségtérítéses helyek száma azonban korántsem csökken. Úgy látszik tehát, hogy a felsőoktatás ezen túl a gazdagok kiváltsága lesz? Nem. Azaz nem jobban, mint eddig. A tehetősebbeknek, a felsőoktatás jelen körülményei között is jóval könnyebb dolga volt, számukra nem jelentettek problémát a pótvizsgadíjak, nem kellett az ösztöndíjért hajtani és egy-két plusz félévet is könnyedén kifizettek. Ez ezután sem lesz másképp, noha kétségtelen, hogy az arányok változnak.
Kérdés marad viszont, hogy az oktatási rendszer problémáit valóban a finanszírozás területén kell-e keresni. Megkockáztatom, hogy a diploma értékének növeléséhez a keretszám csökkentésnél nagyságrendekkel jobban hozzájárulna, ha a pontszerzésen kívül visszaállítanák a szóbeli felvételi rendszert. Bár ez kétségtelenül újabb költségekkel járna, egy ilyen szűrés után mégis jóval kevésbé kellene azért aggódni, hogy az államin szerzett oklevél értéktelen lesz. Arról viszont el kell feledkeznünk, hogy mindenki ugyanolyan esélyekkel kerül majd be a felsőoktatásba. Az egyetemek mindig is a költségtérítéses, illetve kevésbé jól teljesítő hallgatóikból tartották fent magukat, ez pedig sajnos ezután sem lesz másképp.
Szabó Csongor
